A vacsora alatt mindenki alaposan kielemezhette magának a jelenetet, amikor Cara van der Wood megpróbált illedelmesen beszélgetésbe elegyedni az ott lévő vendégekkel. A vacsorát azzal a maroknyi fiatal tehetséggel töltötte, akik bár első látásra nagyon furcsának tűntek, Cara a végére megkedvelte őket, sőt, a lányokkal telefonszámot is váltottak, így szabadidejükben talán néha össze is fognak futni, aminek még mi sem tudjuk, hogy Cara örül-e vagy sem, mindenesetre a legelső adandó alkalommal felállt az asztaltól, majd elsétált, remélve, hogy megtalálja a szüleit. Maga sem értette, miért kerüli ennyire a fiatal társaságot, hisz Amerikában még ő volt az, aki engedély nélkül hívta be ismerőseit az összejövetelekre. Most ő lenne az, aki legelőször megunja ezt az egészet?

Mélykék szemeivel végigjártatta a termen a tekintetél, hiába, szüleit mintha a föld nyelte volna el, így nem volt választása, ki kellet mennie az árvaházhoz, ugyanis szinte biztos volt abban, hogy apja ott sürgölődik valahol.

Magabiztos léptei megijesztették a járókelőket, szélsebesen haladt a  tömegben. Volt már benne gyakorlata, ezt mindannyian tudjuk. Fekete szögegyenes haját a szél fújdogálta, amitől valami varázslatos látványban volt annak része, aki Cara van der Woodra nézett.  Az árvaház ajtajánál többen ácsorogtak és kíváncsian leskelődtek be az ablakon, nyilván az új berendezési tárgyak érdekelték őket ennyire, de a lány nem volt rájuk sem tekintettel, csak szép, nőies mozdulatokkal arrébb lökte őket, és bement a házba, ahol több ember volt, mint az kívülről látható volt.

Cara óvatosan lopózott anyja mellé, aki szinte ette a miniszterelnök szavait. Valami olyasmira gondolhatott, hogyha sikerül elnyernie Anglia elsőszámú emberének barátságát, társadalmi rangjuk még feljebb emelkedhetne, ami igazából már nem volt lehetséges. Hogy miért? Mert már így is a csúcson voltak. Ahogy a férfi beszélt, néha odapillantott a van der Wood családra, mire Esme csak szégyenlősen elmosolyogta magát, és sietős tapsolásba kezdett.

- Anya, hazamegyek - szólt a lány neki, ahogy a füléhez hajolt. Az anyja, mintha meg se hallotta volna, csak bólintott egyett, és tovább figyelt a miniszter beszédére. James csak szigorú szemeivel lányára pillantott, és bár nem tudta miről van szó, ő csak remélte, hogy nem egy buliba kért kimenő engedélyt feleségétől.

Cara már a vörös szőnyegnél várakozott sofőrjére, akit alig öt perce hívott. Észrevette, hogy jelentősen kevesebb ember van körülötte, mint akkor, amikor megjöttek. Bár így is voltak elegen, akik fényképezkedni akartak vele, mostanra már mind elment, és rajta kívül csak pár külföldi turista lézengett, és fényképezgette a plakátokat. Ő is odasétált egyhez, olvasgatni kezdte a fellépőket, és eszébe jutott a fiú banda, akik említették neki, hogy ők is most fognak énekelni. One Direction. Ez volt a nevük, ezt legalább megjegyezte.

Szemeivel alaposan megvizsgálta a plakátot, ami majdnem akkora volt, mint a bejárati ajtó. Nagy, kék betűkkel virított rajta a banda neve, alatta pedig egy kép az öt fiúról. Elismerően nézett rájuk, hisz rajtuk kívül csak vörös hajú, vörös szeplős fiúkkal találkozott, így nagy meglepetés volt számára, hogy Angliában élnek még normális külsejű férfiak is.

- Tetszik? - szólította meg Carát egy ismerős hang a háta mögül. Harry volt az, és ahogy Cara elméjében felcsengett a fiú neve, valami furcsa érzés fogta el gyomrát, amit még maga sem tudott, mi lehet az. Fájdalmas arcot vágott, amikor erre gondolt, valami rosszféle idegességhez hasonlította, de ez a fiú egyáltalán nem ment az agyára, sőt, szinte megörült, hogy követte őt.

- Csak megnéztem - válaszolt a  lány. A fiú elmosolyodott a válaszon, ami nem mondta egyértelműen, hogy Carának megtetszett volna a banda, de nem is szólta le őket. Titkolózott, és ez nagyon érdekessé tette a lányt, aki még mindig a plakátot nézte. Talán félt Harry szemébe nézni, talán nem, ezt nem tudhatjuk, viszont azt igen, hogy a lány picit megbánta, hogy hivatta a sofőrt, kicsit beszélgetni szeretett volna a fiúval, ugyanis már jó ideje, pontosabban két hónapja nem beszélt egy értelmes lénnyel sem.

- Miért nem jössz vissza hozzánk? - ajánlotta fel a fiú. Göndör hajába belekapott a szél, és nagyon finom, friss citromos illatott vitt Carához, aki elmosolyodott, hiszen ő is hasonló samponnal mossa a haját. Már amikor nem egy fodrász csinálja a haját. A fiú nem vett észre semmit a lány reakciójából, tekintetét bár erősen fürkészte, nem tudott semmilyen érzelmet leolvasni a lány arcáról. Egyszerűen nem értette, hogy lehet egy lány ennyire titkolózó, mindenkivel szemben.

- Igazából már a sofőrömet várom - mondta a lány, ahogy szétnézett a kétsávú útra. Össze volt zavarodva, nem tudta eldönteni, hogy most mit akar. El akart menni, mert egyedül érezte magát, otthon pedig interneten keresztül könnyen fel tudta venni a kapcsolatot barátnőivel, viszont maradni is akart, mert egy belső hang azt mondta neki, hogy itt a helye. Muszáj tovább lépnie, új barátokat szereznie. Ez a fiú pedig nagyon szórakoztatónak tűnt. Egy lépés az angol élet felé. Óvatosan pillantott a fiúra, és igyekezett érzelemmentes arcot mutatni felé, Harry pedig értetlenül állt a lány előtt. Máris el akar menni? De hát miért?

- Nem érzed itt jól magad? - bukott ki a kérdés a fiúból. Tényleg nem tudta elképzelni, mi az oka annak, hogy a lány ennyire távolságtartó mindenkivel. Hisz az újságokban teljesen más van írva, hogy ő mennyire bulizós, jókedvű, életigenlő lány. Ezért is örült meg annyira a fesztiválnak, tudta, hogy a van der Wood család is eljön. Meg akarta ismerni azt a lányt, aki az újságok szerint annyira humoros, okos és barátságos. És ha most ránéz, csak azt látja, hogy a lány letört, hideg és közömbös az élet legtöbb dolgára.

- Szó sincs róla - vágta rá Cara. Rápillantott a fiúra, akinek szemében a kíváncsiságot vélte felfedezni. - Egyedül vagyok - mondta, babrálva szivecske alakú arany medálját. - A szüleim elfoglaltak, a barátaim egy másik kontinensen vannak. Unatkozom - Cara komolyan gondolta amit mondott. A mai nap talán az egyetlen olyan mondat, ami a szívéből szólt.  Óvatosan pillantott a fiúra, félt a reakciótól. Úgy tudta, a fiúk félnek az őszinte beszélgetésektől, de kellemesen csalódott, amikor a fiú elmosolyodott, és együttérzően vállára tette a kezét.

- Hát akkor miért nem jössz vissza? A lányok is várnak, hallani akarnak az amerikai életről - Harry megfogta a lány karját és bíztatóan húzni kezdte. Carának esélye sem volt ellenkeznie, bár őszintén szólva, nem is akart. Tetszett neki, hogy azok az emberek, akik most találkoztak vele először, már most keresik őt, és várják őt, így önként sétált Harry mellett vissza a terembe, ahol egy fiú gitározott, többen körülülték, újságírók pedig a terem falához lapulva fényképezgettek, és jegyzeteltek a füzetükbe.

- Cara, már azt hittük, hazamentél - Viccelődött Perrie, aki eddig a One Direction egyik tagjának ölében ült. Cara az ő nevét se jegyezte meg, viszont hálát adott annak, aki a székére írta a nevét. Zayn.  - Gyere, Ed énekel nekünk - A lány elmosolyodott, ahogy ránézett az említett fiúra. Vörös haja volt, szeplős volt, és miután alaposan megnézte magának, eszébejutottak korábbi gondolatai. Kedves fiúnak látszott ugyan, mégis szinte taszította Carát. Nem szerette az átlagosat, talán ezzel magyarázhatóak érzései.

- Cara, mesélsz magadról? - Jesy kérlelte kiszemeltjét. Egy fekete felső volt rajta, aminek ujját babrálta beszélés közben. Harry a lány mellett ült le, és ő is érdeklődve fordult a lány felé, ahogy szinte mindenki más is, aki a teremben volt. Még Ed is abbahagyta a gitározást, felállt, halk léptekkel sétált az asztalhoz, ahol Niall és Louis mellett ült le. A lány észrevette, hogy valami nagyon sunyi mosolyt küldött Harry felé, aki mintha észre se vette volna, csak Cara szavaira akart figyelni.

- Nem tudok mit mesélni - motyogta a lány és mélyet sóhajtott. Szóval őket is csak fényűző élet érdekli. Fekete haját lesöpörte válláról, szemeit pedig egy pillanatra lehunyta. Az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon miért van az, hogy az ilyen sztárokat csak a pénz érdekli, meg az, hogy hogyan élt, melyik nap milyen ajándékot kapott, kiknek volt az esküvőjén, és milyen sztárokkal találkozott eddig.

A választ nem várt csend követte. A lányok egymásra néztek, a fiúk pedig Cara arcát fürkészték, aki a földet bámulta. Észrevették rajta a csalódottságot, de nem tudták mire vélni. Hiszen semmi rosszat nem kérdeztek.

- Például, hogy mit szeretsz csinálni szabadidődben - mosolygott rá Harry. Cara értékelte a fiú érdeklődését, és komolyan elgondolkozott a válaszon. Hiszen ő nem űz semmilyen komolyabb hobbit. Ha van szabadideje, azt viszont a tengeren tölti. Vagy éppen benne. Ezt még ő sem tudja.
A körülötte ülők kíváncsian várták a választ. Sokat hallottak Cara életéről, a bulikról, arról, hogy volt már dolga rendőrséggel, illetve, hogy minden fontos eseményen megjelenik, de azt nem tudták, vajon mivel tölti a nap többi részét ez a lány?

- Általában a tengeren vagyok szabadidőmben - mondta Cara felpillantva a hallgatóira. - Ez volt az egyetlen indok, ami miatt végül beadtam a derekam a költözésre - Szégyenlősen rámosolygott a fiúkra, akik végül elnevették magukat és ugratni kezdték egymást mindenféle tengeres perverz poénokkal, amire a lány csak megcsóválta a fejét, és felállt az asztaltól. Fehér ruháját megigazította, és odament az ajtóban álló biztonsági őrhöz, aki talán most először mutatott bármilyen érzelmet az arcán. Izgatott lett, tenyere izzadt, ahogy a lány közelített felé. Nyilván ő is hallott arról a bizonyos incidensről, ami még Los Angelesben történt, amikor Cara olyan behúzott az egyik őrnek, hogy a férfi szeme majdnem másfélszeresére dagadt. A lány részeg volt, de szülei még így is egy hét szobafogságra ítélték, megvonták a zsebpénzének majdnem felét, bár legyünk őszinték, Cara zsebpénzéből még így is boldogan elélne egy hétköznapi ember akár egy hónapig is.

Tehát nem csodálkozhatunk azon, hogy az őr hirtelen ideges lett, de még ő sem számított a kérésre, amit a lány intézett felé.
- Lenne szíves szólni a sofőrömnek - mutott ki Cara az ablakon, egyenesen a fekete limuzinra. - , hogy menjen el azokért a barátaimért, akikkel tegnap voltam?

- Természetesen, hölgyem - Az őr bólintott és kiment egyenesen a sofőrhöz. Bizonyára már ismerte egymást a két férfi, hiszen széles mosollyal köszöntötték egymást, majd furcsa tekintettel néztek Carára. Nem tudják, hogy mit tervezhet, de nem volt mit tenni, ha van der Woodék lánya ezt parancsolja, akkor ezt kell tenni.

A lány felhúzott orral nézett ki az ablakon, hogy még magabiztosabbnak tűnjön a két férfi számára, akik még mindig értetlenül álltak a feladat előtt. Nyilván meg volt a barátok címe, de nem értették, ők mit keresnének itt. Híresek, ez nyilván való, de ha nincsenek a meghívottak listáján, miért kellene őket ide hozni?

Cara előkapta mobilját, és mély gondolkozásba kezdett. A fesztivál nem lehet fesztivál a barátai nélkül, akiket bár  ő nem igazán értékelt, de még mindig jobbnak tartotta, mint egyedül ténferegni, hiszen a Little Mix tagjai is fellépnek, nem hinné, hogy épp vele foglalkoznának. A telefon névjegyzékében ráakadt pár névre, így egy üzenetben elküldte nekik a címet, és hogy legyenek itt, nem bánnák meg.

Felnézett a telefonból, hála égnek senki sem figyelt rá. A fiú banda még mindig az asztalnál hülyéskedtek, Louis az asztalon szörf mozdulatokat imitált, amit a többi fiú tapssal és sütemény dobálással díjazott, a lányok pedig elmélyülten társalogtak egy divatmagazin fölött, egymásnak mutogatva körmeiket. A lány csak megforgatta szemét, elképzelni se tudta, hogy lehet több órán át körömlakkokról beszélgetni. Visszahajolt a telefon fölé, és tárcsázni kezdett egy számot, amit utoljára két éve hívott, amikor Angliában nyaralt. Remélte, hogy a fiú nem változtatta meg a számát, és hogy tud a számára valami meglepetést adni.

- Jake, te vagy az? - Cara a suttogásnál is hallkabban próbált beszélni, de finom nőies hangjára a srácok felé pillantottak. A lány talán most szólalt meg önmagától harmadszor a mai nap, és ez mindenképp jeles pillanat. Tipikus amerikai akcentusa nagyon menőnek számított, és a fiúk azzal játszottak, hogy próbálták utánozni azt a szókincset, amivel a lány beszélt. - Várj, kimegyek - mondta bele a telefonba, amikor észrevette, hogy a terem nagy része az ő beszélgetését próbálja kihallgatni, és egy lesujtó pillantást vetett azokra a falhoz tapadt újságírókra, akik a diktafont egyenesen a szája elé rakták.
Magassarkú cipőjének kopogása visszhangzott a teremben, amíg kisétált. Becsukta magaután az ajtót, és egyenesen a folyosó végére sétált, ahol egy darab ajtó sem volt,így kizárva azt a lehetőséget, hogy valaki kihallgatja őt.  

- Nem szeretnél eljönni a Londoni Wood fesztiválra? - kérdezte incselkedve a lány. A fal felé fordult és úgy tanulmányozta a cseppet sem érdekes tapétát. Szokása volt, hogy amikor telefonál, valamit, ami a keze ügyébe kerül babrálni kezd. A fiú hangja afféle kisfiús, lágy hang volt, ami tökéletes ellentetje volt külsejének. Magas, szőkehajú, barna szemű fiú volt, hatalmas karizmokkal. Cara egy úszóversenyen találkozott vele, amit Jake nyert meg, és a lányé volt a megtisztelő feladat, hogy átadhatta neki a serleget, amit méltó képpen nyert meg a fiú. Jake igenlő válasza izgatottá tette a lányt. Tudta, hogyha a fiú eljön a fesztiválra, garantáltan jól fogja érezni magát, emiatt pedig szive hevesen verni kezdett. - Blairt és csapatát most hozza a sofőröm, na meg a váltóruhámat is, mert szerintem egy ilyen miniszoknya ide már nem illene. Csörögj rám, ha ideérsz - Jake még így is, telefonon keresztül érezte, hogy a lány mosolyog, ahogy beszél. Már azóta megtetszett neki a lány, ahogy a versenyen átadta neki nyereményét, viszont tudta, hogy meg kell várnia, amíg Cara nagykorú lesz, ugyanis Angliában büntetik, ha egy felnőtt féri egy gyermekkorúval kezd kapcsolatot.

- Velünk már nem is éreznéd jól magad? - Harry állt Cara mögött. Újból. A különbség csak annyi, hogy a lány most nem örült annyira a fiú váratlan felbukkanásának. Gyanította, hogy az egész telefonbeszélgetést végighallgatta, cserfes pillantása pedig elárulta, hogy őt nagyon szórakoztatja a helyzet.

- Nem erről van szó - Cara hangja nyugodt volt annak ellenére, hogy lassan úgy érezte, felrobban, ha nem adja ki magából azt, ami jelenleg még csak forrdogál. - Mivel ti a fesztivál alatt elfoglaltak lesznek, nekem is kell valakivel lennem...

- Ezért olyanokat hívsz ide, akiket nyilván okkal nem akartak az estén látni - Bólintott Harry, és a plafont kezdte bámulni. Nem értette, miért jó a lánynak az, hogy minden eseményen, amin megjelenik, felfordulást csinál. Eddig nem örült annak, hogy Cara ilyen zárkózott, most viszont már annak sem örül, hogy a barátait hívja el a fesztiválra. Ideges lett, ahogy arra gondolt, hogy a lány mással érezné jól magát, nem pedig vele, és ami még dühítőbb volt, hogy most is valami Jakekel beszélt, olyan játékos, és incselkedő hangon, amit még Cara szájából nem hallott az este. Mondjuk mást se nagyon.

- Talán zavar? -  Cara felhúzott szemöldökkel közelített a fiú felé, aki a kérdésre az egyértelmű igent válaszolta volna, ám csak megrázta a fejét, és egy lépéssel közelebb ment a lányhoz, aki nem igazán értette a fiú viselkedését. A bemutatkozás óta mintha az árnyéka lenne, folyton felbukkan, ráadásul annyira idegesítően mosolyog, hogy Cara már nem is tudta, mit érezzen. Barát ez a fiú, vagy egy zavaró kis mitugrász?

Harry a lány közeledését szórakoztatónak találta, és azt kívánta, bár még közelebb jönne, maga sem értette miért, de agya nagyon gyorsan kezdett zakatolni, mindenféle gondolatokat gyártani, amik a lánnyal voltak szoros kapcsolatban. Tetőtől talpig végigmérte a lányt, aki fiatal kora ellenére nagyon is csinos volt, ha nem tudta volna, hogy tőle három évvel fiatalabb, akár még idősebbnek is mondta volna, mint saját magát.
A lány egyenesen a fiú szemébe nézett, majd csak játékosan elmosolyodott, és elnézett a fiú válla fölött.

- Megjöttek a barátaim - Kezeivel tapsolt egyet, majd megveregetve Harry vállát kiszaladt előre a limuzinhoz, ahonnan három lány és két fiú szállt ki. Hangosan, nevetve ölelte meg őket, és csak arra gondolt, hogy vajon ezen az estén milyen ostobaságot fognak csinálni, hogy újra benne lehessen az újságokban.