Törénetünk valahol London külvárosában kezdődik, ahol tekintetünk egyből egy hatalmas ablakokkal megáldott házra szegeződik, melyet kovácsoltvas kerítés és sötétzölden pompázó sövény választ el a külvilágtól. Aki arra jár, sose tudja, mi folyik bent a házban, hiába is próbálna belesni, hiszen a komor tekintettel álló őrök megakadályozzák mintezt.  A mi szemünk viszont mindent lát, így amikor kinyílik előttünk a virágmintás kerítés kapuja, a zöldellő pázsit, a ciprusi fák és a kövezett lépcsők után egyből a házba mehetünk, ahol a sürgető kapodáson kívül mást nem láthatunk.
Több újságíró és fotós ül egy asztalnál, és holott külön lapoknak dolgoznak, most úgy tűnik mégiscsak összekovácsolódtak egy bizonyos esemény miatt, ami nem más, mint a londoni árvaház felújítása, melyet nem más, mint maga James van der Wood intézett el. A világ minden táján tudják, hogy amelyik intézményt ez a család képviseli, az csak jó lehet, így hát nem csoda, hogy olyan szigorúan őrzik a birtok minden bejáratát, és hogy csak kevés ember van, aki valaha látta a házat belülről.

A nappaliban várakoznak azok az emberek, akik nem csak Jamesszel, de a család többi tagjával is készítenének interjút. Idegesen, ide-oda járkálva pillantanak hol a faliórára, hol saját karórájukra, hol pedig egymásra, szemforgatva. Egyetlen lányt várnak, azt, aki nem éppen jónevelt oldaláról vált a média központjává. Ez a lány még mindig a szobájában alszik, illetve csak próbálna, ha édesanyja nem próbálná őt lábánál fogva kirántani az ágyból. Tegnap este megint későn ért haza, melyről anyja is csak az újságokból értesült, így aztán kissé ingerülten rontott be a szobába alig tíz perccel ezelőtt, azóta viszont szünet nélkül rázza a lányát, hogy öltözzön már fel, hiszen az újságírók miatta annyira türelmetlenek a földszinten.

- Cara, kérlek - szólt anyja, ahogy leült az ágya szélére. - Nem várakoztathatjuk őket sokáig, képzelheted mit fognak írni rólunk, ha nem érsz le!

- Kit érdekel? - morogta a lány párnái közül. Annyira fáradt volt, hogy a szavakat ólomnehézséggel mondta ki, szemei végig csukva voltak. Attól tartott, ha kinyitja, biztos hogy annyira fognak neki fájni, mintha már egy hónapja nem csukta volna őket le. - Ezek csak újságírók - vetette oda, és átfordult a másik oldalára.

- Nem Cara, ők nem csak újságírók - A lány anyja idegesen horkant fel. - Ők azok, akik leírnak minket a társadalom számára. Ők mutatnak be minket a nép számára - Komoly hangsúlyt felvéve magyarázta lányára azt a szöveget, amit minden bizonnyal ő sem hitt el, de férje elvárása szerint igyekezett nevelni közös lányukat, aki meggyőződése szerint egy reménytelen eset volt. Már ami a jó benyomást illeti.

- Csak mert az anyám vagy - A lány kipattant az ágyából és úgy nézett szinte gyilkos szemekkel anyjára. Elsétált a paravánjáig, ahova már tegnap este anyja kikészítette a neki szánt ruhát. Fehér, combközépig érő szoknya, melynek háta mélyen kivágott volt. - Biztos, hogy ezt kell felvennem? - kérdezte a lány felvont szemöldökkel. Anyja mélyen bólintott, bár ő is merésznek gondolta a ruhát. A lány megvonta vállát, majd öltözni kezdett. Fekete, derékig érő haját egyszerű copfba kötötte, arcáról pedig sminkkel próbálta eltűntetni az álmosságot, ami az okozott, hogy már szinte kisütött a nap, mire hazaért barátaitól.

- Nagyon szép vagy - állapította meg anyja, amikor a lány végül elkészült. - Ne feledd, van der Wood vagy - A lány csak megforgatta szemét és még anyja előtt leért a lépcsőn, mire hirtelen vakuvillanások homályosították el a szemét. Ez volt Cara élete.
Amióta megszületett.

Délutánra London utcáit ellepték az emberek. Mindnek egy dolog járt a fejükben, ez pedig a fesztivál, aminek keretében az árvaházat is megnyitják. Újból. Ezúttal a változás annyi, hogy nem St. Clair lesz a neve, hanem Wood. Talán éppen emiatt volt annyira ingerült James van der Wood is? Kezeit idegesen tördelte az autójában, az épület felé. Mellette lánya ült, vele szemben pedig felesége, aki egész úton egyszem gyermekének próbálta elmagyarázni, hogy milyen pózban álljon ki a szőnyegre, amin végig kellene vonulniuk.

Fontos pillanat volt ez a számukra, hiszen alig két hónapja költöztek Londonba, lányuk viszont máris úgy viselkedik, ahogy Manhattanben is. Nem volt gondja a barátkozással, ez az egyetlen, amiért anyja hálát adott az égnek. Bár abban mindig is kétkedett, hogy Cara barátai vajon azért vannak a lánnyal, mert tényleg szeretik őt, vagy azért, mert Cara úgy szórja a pénzt a bulira, mintha csak víz lenne. Kifolyik a kezéből.

- Cara, ne feledd amit mondtam. Fontos emberek lesznek itt. Ne hozz rám szégyent - Apja mély hangja megijesztette a lányt. Amikor otthon voltak, ami igaz nagyon ritkán fordult elő, a férfi mindig próbált közös programokat kitalálni, ilyen volt a vitorlázás, búvárkodás és persze a közös filmnézés sem maradhatott ki, ám itt Londonban változott a helyzet. A két hónap alatt ez volt az első mondat, amit apja a lányának szánt.

- Nem fogok - Cara hangja meglepően nyugodt volt. Hiszen már megszokta a rivaldafényt, miért éppen most szajkózzák neki a szabályokat? Sosem értette szülei észjárását, egyszer túlságosan óvták őt, következő pillanatban viszont akárhogy akart velük beszélni, a válasz a "Most ne, épp a nagykövettel beszélek" és hasonló volt.

- Nem csak felnőttek lesznek itt, a meghívottak listáján több befolyásos, híres tinédzser szerepel, nem szeretném, ha valami galibát okoznál a modoroddal - Apja fenyegetően mutatóujját rázta a lány előtt, aki csak sóhajtott. Ő mindig is tudta, hogy mi a határ a jópofaság és a jókora pofátlanság közt, mégis mintha csecsemőként kezelnék. Már az idegeire ment az egész, és úgy érezte, még egy mondat és inkább gyalog hazasétál Manhattenbe. Ott vannak az igazi barátai. Ott vannak azok, akik most szívszorítóan hiányoznak neki.

- Nem fogok - A lány csak ismételgette a két szót, mely ígéretnek hangzott, Cara viszont reflexből mondja ezt, gondolatai egészen máshol járnak. Éppenséggel azt tervezi, hogy a fesztivál utáni bulin mit fog inni, mit kever mivel, vajon kikkel fog bulizni, lesz-e ott valami normális fiú, akivel együtt tölthetni az éjszakát, vagy már megint csak a vörös hajú, vörös szeplőkkel megáldott fiúk kaptak helyet a meghívottak listáján, mint a múltkori díszebéden.

- Esme, te szállsz ki elsőnek - utasította férje a feleségét, amint megigazította a nyakkendőjét. - Aztán mész te, Cara - A férfi bíztatóan megpaskola a lánya vállát, majd előreszólt a sofőrnek: - Maga pedig segít a hölgyeknek, hogy akadálymentes legyen a kiszállás - A sofőr illedelmesen bólintott még mielőtt hátranézett volna a volán mögül. Tekintete a lányon ragadt, aki még a sofőr szerint is szívdöglesztő, fiatal kora ellenére.

A fesztivál három stadium és a körülötte lévő utcákat foglalta magába. Erre a napra a város egy nagyobb részét elkerítették, autóval csak azok közelíthették meg, akik a szőnyegen kívántak vonulni. Persze most mindenki azt hiszi, hogy itt csak a hírességek voltak, de tévednek, ugyanis több ezer rajongó, támogató és persze a Londonban lakók vettek részt az eseményen.

Amikor kinyílt a van der Wood limuzin ajtaja újabb fényképezőgép kattogást lehetett hallani. Esme kellemesen mosolyogva integetett minden újságírónak, és a kérdezőknek is készségesen válaszolt minden kérdésre, akár kellemetlen volt az, akár nem. Cara is sikeresen szállt ki az autó ajtaján, most szerencsére nem szakadt ki a szoknyája sem, és nem is látszott ki bugyija, ami miatt mindig támadták őt, hiszen egy tizenhat éves lány ne villantsa ki semmilyét. Cara erre mindig csak annyit mondott, hogy akkor a harmincas férfiak meg ne erre fenjék a fogukat. Hiszen még csak tizenhat.

Felettébb lassan haladtak előrefelé. Ez persze okolható azzal is, hogy a szőnyegen nem csak ők pózoltak, hanem több más ember is. Például a miniszterelnök és családja, akik egy másik csapattal beszélgettek úgy mindennek a teljes közepén. Cara felhorkant, amikor meglátta, hogy pár beszédes kedvében lévő mitugrász miatt nem haladnak befelé. A ruhája rövidsége miatt kissé fázott, nem szokott még hozzá ehhez a furcsa időhöz, ami Angliában uralkodik tavasszal.

- Anyu, mikor jutunk már be? - A lány alig észrevehetően suttogta anyja fülébe a kérdést, aki csak mosolyogva odaintett egy újságírónak, így ügyesen kikerülhették a csapatot, akik közül többen a lány felé fordultak "Ez kicsoda?" kérdéssel.

- Üdvözlöm önöket - nyújtott kezet egy vastagkeretes szemüveges lány Jamesnek. - Engedjék meg, hogy bevezessem önöket a vacsoraterembe. Mindenkinek névre szóló helye van, te vagy Cara igaz? - nézett az unott lányra a szervező. A lány csak bólintott, ahogy a terem díszletét nézegette. Piros és fehér volt minden, még néhány virág levele is le volt fújva, csak hogy ne bontsa meg az összhatást a zöld. Cara szemet forgatva gondolt arra, hogy ezek mondják magukat természetvédőnek. - Úgy gondoltuk, hogy neked a fiatalok közt szervezünk helyet, biztos jobban érzed magad a hasonló korúakkal, mint a felnőttekkel - A szervező reménykedett, hogy a tinédzser legalább egy kis mosollyal értékeli a gesztust, ám csalódnia kellett, Cara cseppet sem örült annak, hogy szüleitől távol kell töltenie az este hátralevő idejét. Már akkor, hat órakor azt várta, mikor lesz vége az árvaház megnyitójának, hogy végre haza tudjon menni. Nem érdekelte őt a buli se, se a fiúk, se az, hogy most mennyi alkoholt sikerül magába öntenie. Csak az, hogy újra otthon legyen.

- Köszönöm - mondta ridegen a lány, anyja unszolására. Egy idegen ragadta karon őt, és vezette őt a helyére. Már ült ott egy lány banda, akik érdeklődve néztek felé, és egymásnak sutyorogtak. Cara feléjük sem pillantott, csak a tányérja mélyét bámulta, és imádkozott, hogy maradjon el ez az egész dolog. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy angol sztárokkal bájcsevegjen, vagy éppen az amerikai akcentusáról tartsanak vicces előadást. - Ennyire érdekes vagyok? - kérdezte a lány élesen, egyenesen belenézve az egyik lány szemébe.

- Jaj, ne sértődj meg - védekezett a lány felemelve két kezét. Igazából nem tudta mire vélni az ismeretlen ismerős sértődöttségét, hiszen rosszat nem mondott róla. - Idáig a blogodon követtelek, és most itt vagy mellettünk. Csak ezt mondtam nekik. Egyébként Jade vagyok, mi vagyunka  Little Mix - Édes kislányos hangján mondta Carának ezt, ami miatt a lány kicsit elszégyelte magát, de ahelyett, hogy visszahajolt volna az üres tányérjába, csak rámosolygott a lányra, és remélte, hogy ebből nem jön ki rosszul. - Milyennek találod Londont? - kérdezte a lilás hajú lány, látszólag érdeklődve. Mindig is szerette hallgatni mások áradozását országáról, ám Cara válaszára még ő sem számított.

- Nagyon... egyhangú. Esős és unalmas - mondta, ahogy fekete hajának végét piszkálta. - Legalábbis Manhattenhez képest - bökte ki a mondatot látva a lányok megrökönyödött arcát. A Little Mix tagjai egymás felé fordulva próbáltak kitalálni rá valami olyan választ, amivel megvédhetik Angliát. Anglia igenis izgalmas hely, a lányok szerint.

- Csak jó emberekkel kell felfedezni - hajolt közelebb egy szőke hajú lány, akinek hatalmas kék szemei és szinte hófehér bőre volt. Cara meglepődve nézte, milyen szép a lány. - Talán a barátom megengedi, hogy a következő kiruccanásunkra velünk gyere - mosolygott rám a lány, és barátja felé nézett, aki azzal a bandával jött egyenesen felénk, akik az "Ez meg ki?" kérdést intézték egy fél órája a lány felé.

- Rólunk beszéltetek? - kérdezte a fiú, amint átkarolta barátnője vállát. Kíváncsian nézett az új lány felé, aki épp a plafont bámulta. - Ennyire azért csak nem unod a vacsit- mondta a fiú. A barna bőrű fiú megigazította piros ingjét és visszanézett a lányra. Egyszerűen nem hitte el, hogy van olyan ember a világon, aki az ilyen puccos eseményeket is unja. Milyen élete lehet az ilyennek?

- De - válaszolt tömören a lány, és talán ezzel a zárkózottságával hívta magára a többi fiú figyelmét is.  Érdeklődve pislogtak, egytől egyig felé fordulva. Mindnek más járt a fejében, volt olyan aki csak a külsejét vizsgálta, volt aki az elméjét szerette volna, és persze volt egy olyan is, aki csak a sonkával tekert csirkemellen jártatta agyát.

- Nyugi, a fesztivál már jobb lesz. Mi is énekelünk - mondta egy szőke hajú fiú, kezével térdeit ütögette, és Cara még az asztal másik oldalára is hallotta, hogy korgott a fiú gyomra, mire csak egy gúnyos mosolyt küldött a fiúra.

- Igen? - kérdezte, még mindig a mennyezetet bámulva. Már most utálta a vacsora hátralévő részét. Komolyan ezekkel kell egy részlegen ülnie? Hátát a széknek döntötte, és úgy próbált szülei után kutatni a teremben, ám sehol se látta őket. - Ti is énekesek vagytok? - kérdezte Cara. Bár szeme csillogása azt hitette el a többiekkel, hogy nagyon is érdekli őt a társaság többi tagjának élete, mi pontosan tudjuk, hogy ez nem így volt. A lány magában számolta vissza a másodperceket a napból, pontosan tudjuk is, hogy több, mint négy óra, harminckét perc és húsz másodperc van hátra, és ha Cara erre gondolt, sírni támadt volna kedve. - Előbb találkoztam már eggyel, bár még a nevét sose hallottam - jegyezte meg. - Valami X-faktoros volt, azt tudom.

- Nem ismersz meg minket? - A lány mellett helyet foglaló fiú meglepetten nézett a lányra, hirtelen kérdésétől pedig a fekete hajú lány kissé megijedt. Válaszul csak megrázta a fejét, és értetlenül nézet rájuk. Nem tudta felfogni, miért olyan nagy dolog ez, hiszen annyi ismeretlen ember él a világon. Miben különböznének ezek a fiúk?

- Nem hallgatok nagyon zenét - mondta a lány úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Bár nem hazudott, ideje nem engedi neki, hogy otthon elmerülve hallgasson bármifélét, hisz villásreggeliken, divatbemutatókon, filmfesztiválokon, premiereken kell megjelennie, emelett pedig iskolába is kell járnia. Illetve kellett. Itt Angliában még nem iratták be őt iskolába, és bár ez titok, Cara azért rimánkodott, hogy ez ne is változzon. Nem akar már iskolába járni.

- Hát akkor most bemutatkozom - A mellette ülő fiú játékosan megbökte őt, mire Cara akaratlanul is elmosolyodott. Erre a reakcióra egy tizedmásodperc alatt feloldódott a hangulat az asztal ezen részén. A lány és fiúbanda tagjai felsóhajtottak, hisz eddig azt hitték, hogy ilyen komoran fog eltelni a vacsora, de hála a banda göndörhajú fiútagjának, ez a képzelet elmerült valahol a tinédzserek elméjében.
- Harry Styles vagyok - A fiú kinyújtotta kezét, várva, hogy a lány kezet fogjon vele.

- Cara van der Wood - Rázta meg gyengéden a lány a fiú erős, mégis puha kezét.