|
I. fejezet
2013.05.19. 10:27
Szokták mondani, a titkok mindig kiderülnek. Előbb vagy utóbb. Mi van akkor, ha ezek a titkok az utóbbnál is később derülnek ki? Mi lesz az emberből, ha a titkok egyszerűen felemésztik és tehetetlenségében mást se tud csinálni, minthogy kioltsa saját lelkét? Elbarikádozhatja magát valaki a világ elől csak azért, mert már nem bírja tovább?
Senki sem tudja...
Másnap reggel a nap tűzként vakított és egy darabig azt hittem, hogy tavasz van. Kimásztam az ágyból és elhúztam a függönyöket. Tegnap késő éjjel értünk a birtokra, így nem volt alkalmam a tájban gyönyörködni. Gyönyörű idő volt, és az udvar is karácsonyi hangulatban úszott. Kellett egy tíz perc, mire rájöttem, hogy nem május, hanem december van és pár nap múlva karácsony. Szuper.
Kócos hajamat idegesen simítottam hátra, felöltöztem és kiérve a folyosóra úgy döntöttem, hogy valami kaja után nézek. Szétnéztem, de semmi gyanús ajtót nem láttam, amire konyha, étkező, vagy bármi más lett volna írva. Jobbra indultam el, ugyanis nekünk Karkarov azt tanította, hogy labirintusokban mindig jobbra induljunk.
Az iskolában egy árva lélek sem volt. A képeket kérdezgettem az útbaigazításért, de valahogy viccesnek találták, hogy folyton egy zsákutcába tereltek be, így hát elhatároztam, akárhány lépcsőhöz kerülök, csak lefelé fogok menni.
Körülbelül egy órát sétálgattam, amikor az alagsorban egy ajtóra bukkantam. Fekete faajtó volt, mely mögül csörömpölés hallatszott.
- Konyha! - sikítottam fel örömömben és kopogás nélkül rontottam be a szobába. - Ja, mégse - forgattam meg a szemem saját hülyeségem miatt. Körbenéztem, mindenhol üstök, füstölgő üvegcsék és polcok voltak, amiken ezernyi, sőt talán több bájital hozzávaló üldögélt. Némelyik poros volt, némelyikben már alig volt. Tátott szájjal nézegettem az üvegeket, amikor valaki megköszörülte a torkát.
A hangra megpördültem és egy magas, denevérszerű férfival találtam szembe magam. Fekete, állig érő haja keretezte sápadt arcát és hasonló sötét színű szeme volt. Mogorván, kérdő tekintettel nézett rám.
- Bo... bocsánat - böktem ki. A rajtakapottság miatt alig-alig tudtam megszólalni, és hogy megmondjam az őszintét, kicsit megijedtem a pasastól. - Ez az első napom és kissé eltévedtem - próbáltam mosolyogni, de ilyen feszült helyzetben a legjobbak is rosszul teljesítenek ugyebár.
- Miért, hova készült kisasszony? - kérdezte gúnyosan. Választ sem várva, sebes léptekkel ment az ajtóhoz és kitárta, jelezve, ideje távoznom.
- Bárhova, ahol ételt találok - válaszoltam a kérdésére, ahogy az ajtóhoz sétáltam.
- Nos, ha ehetőbb ételre vágyik, mint a sárkánypikkely, javaslom a Nagyterem felkeresését - szólásra nyitottam a számat, de kezével leintett. - Elkísérlek... - szűrte ki fogain keresztül a szót. Láttam rajta, hogy nem igen van ínyére a dolog, de értékeltem, hogy akarata ellenére is segített nekem.
Szó nélkül, konkrétan utána futottam. Fekete talárja majdnem vízszintesen lebegett, kifejezéstelen arccal nézett előre.
- Tudja, figyelemreméltó a bájital készlete - jegyeztem meg lihegve, amikor egy hatalmas ajtóhoz értünk.
- Nem szükséges ennyit fecsegnie - mondta, de láttam, mintha kissé megrándulna a szája. - Itt volnánk.
Az ajtó kinyílt előttem, a férfi pedig szó nélkül visszafordult. Meg akartam neki köszönni a segítségét, de amire hátranéztem, már nem volt sehol.
- Á, Miss Ivanov - köszönt az igazgató úr, ahogy felállt a nagyteremben lévő kerek asztal mellől. - Nagyszerű a tájékozódási képességed - dicsért meg a tanár.
- Egy iszonyat furcsa férfi kísért el idáig - vallottam be. - Eltévedtem az alagsorban.
- Valószínűleg Piton professzorra gondolsz. Nem jellemző rá... - gondolkozott el a tanár. Átkarolta a vállam és úgy kísért az asztalhoz. Csak pár diák ült ott, és persze néhány tanár. Mindenki egész kedvesen fogadott, a zöld nyakkendősök fintorogva ugyan, de anyám már tájékoztatott a vendégszeretetükről, így nem foglalkoztam velük. A kör alakú asztalon szinte minden volt, húsok, köretek és persze édességek is, aminek én nagyon örültem, tekintve, hogy a Durmstrangban nem igazán adtak nekünk ilyeneket, mondván ez lustítja az embert. Hát... magamat ismerve ez lehetséges.
Később elmagyarázták, hogy ünnepekkor mindig így néz ki a terem, ugyanis kevés diák marad itt, és így olyan kis családias a helyzet. Valóban az volt. Ámulatba ejtő, gyönyörű volt az étkező, öt díszített fa állt a lépcsőknél, ahol eredetileg a tanári étkezőasztal szokott lenni. A mennyezet olyan volt mintha az ég lett volna. Hófelhők mindenhol, és volt olyan terület, ahova hó is hullott.
Ebéd után kifele menet három fiú kapott el, akik felajánlották, hogy segítenek nekem felfedezni a kastélyt, elkerülve az esetleges eltévedéseket.
- Kösz, ez kedves tőletek - mosolyogtam rájuk. A két vörös hajú fiú legyezgetni kezdte magát, a harmadik pedig visszamosolygott. - Dumbledore már a nagyját megmutatta, de tegnap valahogy kifelejtette az étkezőt.
- A nagyteremre gondolsz? - nézett rám értetlenül a harmadik.
- Arra - mondtam mogorván. - Szóval tisztában vagyok, hogy merre van az SVK, átváltoztatástan, bűbájtan, jóslástan terem, megmutatta a vadőr házát és a csillagvizsgáló tornyot is, és ma reggel sikeresen betévedtem a bájitaltanterembe is, szóval miről vagyok még lemaradva?
- Figyelemre méltó a tudásod, tekintve, hogy csak tegnap érkeztél - mosolygott rám az egyik vörös hajú fiú.
- De van még pár hely, amiről tudnod kell - vette át a szót ikertestvére.
- Például a könyvtár, mosdók és ilyesmik - bólintott a raszta hajú harmadik fiú, mire a másik kettő tarkón ütötte őt. Fájdalmas arcot vágva kapott kezével a nyakához.
- Mi a titkos járatokra gondoltunk - kacsintott rám a másik fiú.
- Titkos járatok? - néztem rájuk kérdő tekintettel.
- Jól hallottad. A Roxfort tele van velük, de csak kevesen tudnak róluk. Pontosabban csak mi és az elődeink.
- Ú, akkor most érezzem magam megtisztelve? - nevettem fel, ahogy magyarázta, milyen kevesen vannak ebbe a titokba beleavatva.
- Igazából egy segítségért cserébe mutatnánk meg - mondta a fiú, aki előttem haladt. - Hallottuk, hogy a Durmstrangból jöttél, és hogy ott más varázslatokat is tanítanak - bólintottam jelezve, hogy jól vannak informálva. - Pár varázslatot megtaníthatnál nekünk.
- Ó, hát az megoldható. Mi ott az iskolában vezetünk egy füzetet, amiben az összes tanult varázslat benne van. Igaz csak a három és fél év anyaga...
- Mélyen megtisztelne velük Miss...
- Ivanov - segítettem ki. - A nevem Alexandria Victorine Ivanov.
- Jó hosszú neved van mit ne mondjak - mosolygott a raszta hajú fiú - Én Lee Jordan vagyok, ő pedig Fred - mutatott az egyik fiúra, aki mélyen meghajolt előttem -, és ő George Weasley - az említett megcsókolta a jobb kézfejem, mire elnevettem magam.
- Hallottam már rólatok, apám munkatársa is egy Weasley. Na de, hol is vannak azok a titkos járatok?
A következő három napot a fiúkkal, illetve a titkos járatok felfedezésével töltöttem. Megmutatták nekem az összes termet, a szobrok, függönyök mögötti titkos alagutakat, rövidebb utakat és járatokat, melyek rejtőzködés során nagyon is jól jönnek.
- Nos, itt a füzet - adtam át nekik a fekete borítású tárgyat.
- Füzet? Ez egy vastagabb könyv inkább - mondta hitetlenkedve Fred.
- Vastag füzet - javítottam ki. - Amíg ti ezt áttanulmányozzátok én felmegyek a könyvtárba.
- Könyvtárba? - nézett rám kérdő tekintettel Lee.
- Az anyám ide járt a Roxfortba. Kíváncsi vagyok, hogy nézett ki hetedévesen – magyaráztam vigyorogva.
- Már mindent értünk – mondták egyszerre az ikrek. - Vacsoránál találkozunk! - integettek, ahogy távolodtam tőlük.
A könyvtár egy emelettel feljebb van a vendégszobáktól, így egész hamar ott voltam. Ezer, sőt talán több könyv ült a polcokon és maga a könyvtár friss pergamenszagú volt, ami talán az egyik legjobb illat, amit valaha éreztem.
Pontosan tudtam, hogy miért jöttem, így egyenesen a legelső polchoz léptem, amiről egy vörös-arany csíkos könyvet vettem le. Elég vaskos könyv volt, amit egy kisebb nyögéssel jeleztem.
Elkezdtem lapozgatni a könyvet, egészen a közepéig.
- Érdekel ez a ház? - kérdezte valaki a hátam mögül. - Való igaz, a Griffendél sokakat csábít.
- Igazgató úr - mondtam meglepetten. - Hogy van?
- Én nagyon jól, köszönöm kérdésed - mosolygott rám az öreg. - Nem bánod, ha leülök melléd?
- Dehogy! - húztam ki a széket magam mellett. - Tessék csak - kínáltam a hellyel. Kezében egy kötésmintás magazin volt, észrevéve meglepett arcomat, újból elmosolyogta magát.
- A kötésminták a gyengéim - Akkor merült fel bennem először, hogy miért hagyják az embereket kimenni a Szent Mungóból. - Talán keresel is a könyvben valamit?
- A szüleim után kutatok - mondtam fel se nézve a könyvből. - Griffendélesek voltak, csak azt nem tudom, hogy melyik évben végeztek - Megvakartam a nyakam és ránéztem az igazgató úrra.
- Ha jól emlékszem Olga 1977-ben végzett - mondta Dumbledore.
- Kiindulási pontnak jó - mosolyogtam rá és a 72-es listához lapoztam. - Bones Amelia, Black Sirius... - Itt megálltam egy picit. Valahonnan ismerős volt a fazon. - Nem ő az, akit most köröznek? - Az igazgató úr komoran bólintott és a képen szereplő fiút nézte. Fiatal volt, hatalmas kék szemei és fekete hullámos haja volt. Egész helyesnek tűnt. - Delige Zack, Evans Lilian... ő nem Harry Potter édesanyja volt? Valahonnan azt hittem, hogy ő Hollóhátas diák volt... - A varázsló meglepetten nézett rám. - Tudja a Durmstrangban nem olyan jól informáltak az emberek. Ó, Klaris Olga. Nem is tudtam, hogy szemüveges volt - elmosolyodtam, ahogy a fiatal lány a szemüvegét babrálja a képen. Nagyon megváltozott azóta. - És igen, McKinnon Marlene. Itt is van. Ismerte őt? - néztem rá az igazgatóra, aki láthatóan nagyon zavarodott volt. Hirtelen letette a magazint a kezéből és a képre nézett.
- Hogy mondtad?
- Ismerte az anyámat? Őt... - mutattam a képre. - Marlene McKinnon. Ő a biológiai anyám. - mosolyogtam rá az igazgatóra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
