Emlékszem arra a napra, amikor a szüleim bejelentették, költözünk. Még mindig mérges vagyok. Azóta is. Ha akkor nem csomagolok be, és költözöm Londonba, talán most nem érezném ezt a keserves fájdalmat, nem rimánkodnék, hogy milyen igazságtalan velem a sors. Pedig az. Nagyon is. És hogy őszinte legyek, bánom, hogy nem ellenkeztem jobban. Ha akkor többet hisztiztem volna, többet sírtam volna, vagy elszöktem volna, akkor most nem lenne ilyen hideg a szívem. Nem lenne a bűntudatom. Tudnék élni.
A Durmstrang leányiskolájának egyik tanulója voltam. Ez, aki nem tudná, a Skandináv-félszigeten van, a legészakibb pontján, ahova mugli ember még nem tette a lábát. Hideg és jég borítja azt a területet, ahol a fiú-és lánytornyok külön vannak választva. Senki se érti, hogy ez mire jó, de így van. Őrizzük a hagyományokat.
Már három hónapja az iskolában voltam, amikor egy reggel megláttam Iljit, a családom baglyát. Tudtam, hogy nem ajándékot, képeslapot vagy egyéb vidám tartalmú levelet kapok. Ekkor ért a váratlan hír, apám munkát kapott a Mágiaügyi Minisztériumban, és ezért természetesen az egész bagázsnak csomagolni kell. Mert miért ne? Miért ne tenném meg apámért azt a kis szívességet, hogy a barátaimat, iskolámat, tanulmányaimat csak úgy eldobjam magamtól?
Legszívesebben elsírtam volna magam abban a pillanatban, de a Durmstrangban van egy íratlan szabály: senki nem hullajt könnyeket ilyen pitiáner dolgok miatt. Így hát megittam egy nyugtató bájitalt és felmentem az igazgató szobájába a cuccaimmal együtt, ahol már a bátyám idegesen várt engem. Se szó, se beszéd nélkül lökött a kandallóba, így pillanatokon belül otthon találtam magam, ahol a házimanóink és szüleim vártak összepakolva.

Így kerültünk most ide, Londonba. December van, és meglepően jó az idő, enyhe, párás tél van Anglia ezen részén. Talán az óceáni hatás miatt. A nyár hűvös, a tél enyhe. Egy jó pont Angliának!
Anyámék egy hatalmas házat vásároltak a külvárosban, ahol hozzánk hasonló, gazdag emberek éltek. Az egyik, Lucius Malfoy, apám munkatársa, aki egy nagyon befolyásos és híres ember, talán ez az oka annak, hogy két nap alatt sikerült mindent elintézni. Bátyámnak, apámnak munkát, anyámnak barátnőt, nekem pedig egy iskolatársat, aki ugyan most egy bentlakásos iskolában tartózkodik, Mrs Malfoy szerint segíteni fog nekem beilleszkedni. Ajánlom neki.
- Nos, köszönjük a segítséget Narcissa - nyújtott kezet anyám a kissé sápadt arcú nőnek. - Ha mi is segíthetnénk bármiben...
- Örömmel tettem - nevetett Narcissa.
- Alexa, te pedig indulj pakolni. Az iskola igazgatója már elküldte a könyveidet, amikre szükség lesz, abban a faládában vannak. Az is az iskolai felszereléshez tartozik - magyarázta, ahogy leült a bőrkanapén. - Olyan üres lesz a ház nélküled - mosolygott rám. Elszomorodtam. Tudtam, hogyha én elmegyek, anyám újra unatkozni fog. A bátyám és apám sokat dolgozott Norvégiában is, így anyu a bájitaloknak és a könyveknek élt, amikor pedig hazajöttem, mintha újra feléledt volna a lelke, sütött, főzött; egyszerűen kivirult. És most itt hagyom, egy olyan iskolába megyek, ahonnan csak nyaranta lehet majd hazajárnom. Szörnyű csak belegondolni is abba, hogy mi lesz ott velem. Nem csak anyám marad egyedül, hanem én is.
- Minden nap fogok neked írni - mondtam ahogy a könyveimet nézegettem. - Elmesélem, hogy milyenek a tanórák, például ez a sötét varázslatok kivédése. Érdekes, hogy itt kivédeni is tanulják... - jegyeztem meg. - Anyu, mi lesz ott velem, ha nem találok barátokat? - Néztem fel a könyvkupacból. - Vagy ha nem tetszenek a szobatársak?
- Én is Roxfortos voltam - mondta ahogy hátradőlt és a plafonra nézett. - Érdekes, én csak tizenegy évesen gondoltam erre, nem pedig tizennégy évesen - nevetett kicsit gúnyosan. - Ne félj, garantálom, hogy élvezni fogod. Természetes, hogy az első pár hét nehéz lesz, hisz ott már mindenki ismer mindenkit, te vagy az új, akit senki se szokott meg. Érdekes leszel a számukra, és ha kicsit még érdekesebbé, titokzatosabbá teszed magad, akkor pár embert meg is foghatsz magadnak.
- Melyik házba jártál? - kérdeztem érdeklődve. Anyám soha nem mesélt iskolai éveiről, mindig csak a bájitalokról és lányosabb témáról tartott beszámolót. A Roxfortról nem beszélt. Én idáig abban a hitben éltem, hogy ő is Durmstrangos volt, mint én vagy mint apám.
- Griffendélbe - mondta elmerengve. - Az a legjobb ház szerintem. Szinte mindenki ezt mondja arról a házról. Soha nem hozott szégyent az iskolára. Persze nem a legokosabbak járnak oda, de volt pár barátnőm, akik bizony egy-két hollóhátast is levertek.
- Szerinted én is oda kerülök? - kérdeztem reménykedve.
- Mindenképp - habozva mondta. Kicsit elbizonytalanított, és ahogy a ruhákat hajtogattam a ládába azon gondolkoztam, mi lesz ha szégyent hozok anyámra? Ha egy selejt házba kerülök? Vagy mi lesz, ha a beosztáskor az a sapka azt mondja, hogy "Reménytelen vagy, húzz innen"?
- Ideje lesz aludni menned. Majd én befejezem a pakolást. Késő van, és az igazgató korán reggel itt lesz érted - Simogatta meg az arcom és tessékelt be a szobámba.

Másnap reggel kissé nyűgösen és hihetetlen fáradtam keltem fel a vekkerem jelzésére. Kihúztam a függönyöket és megláttam az igazgatót, ahogy a kapun jön be.
- Elaludtam! - sikítottam fel, és rohantam be a fürdőszobába, hogy valami normális, emberi kinézetet varázsoljak magamnak. Fekete hullámos hajamat megfésültem, arcomat megmostam és felvettem az egyelőre jelzés nélküli egyenruhámat. Szürke zokni, szoknya, fehér ing, fekete pulóver. Milyen egyhangú iskola lehet. Minden sötét. A Durmstrangban legalább lehetett választani a világos vagy sötétbarna dolgok közül.
Mire lefutottam a lépcsőn a furcsa szakállas ember az étkezőasztalunknál anyám által sütött süteményt ette. Háttal ült nekem, de még így is láttam, hogy legalább a térdéig érhet a szürke szakálla. Motyogtam egy halk jó reggeltet és a konyhába siettem, hogy az iskolába hoppanálás előtt még bekapjak valami finomat.
- Igazgató úr, ha valami probléma lenne a lányunkkal azonnal értesítsen - kérte aggodalmasan anyám a férfit. - Tudja, ő kicsit problémás lány, hirtelen indulatú és nagyon makacs - panaszkodott kicsit elfojtott hangon. - Nem tudom kitől örökölhette, Alexander, és én is jó neveltek vagyunk, igyekeztük őt is jól nevelni, csak hát tudja...
- Ugyan Mrs Ivanov, a lányuk még tapasztalatlan, csak tanulni szeretne - mosolygott szemüvege mögül az öreg.
- Úgy van - vágtam rá és puszit nyomtam édesanyám arcára. - Felőlem indulhatunk - néztem rá a varázslóra. Kicsit meglepődtem, olyan kedves, nevető arca volt. - Egyébként Alexa vagyok - Nyújtottam kezet az igazgatónak. - Ivanov.
- Rólam bizonyára sokat hallottál - mondta kézrázás közben. - Jobb ha indulunk, a Roxfort Expressz nemsokára indul, nem szeretném lekésni.
- Vonattal megyünk? - kérdeztem meglepve. - Meg voltam győződve róla, hogy hoppanálva megyünk - Anyámra néztem, majd vissza az igazgatóra.
- A Roxfort területén nem lehet hoppanálni - mondta rekedtes hangon a férfi. - A vonat most hozta vissza a gyerekeket az iskolából, ugyanis téli szünetre haza lehet menni, szóltam a masinisztának, hogy várjon meg minket és együtt menjünk vissza az iskolába... - magyarázta, ahogy a kabátját vette fel.
- Állj, állj, állj - Tettem fel a kezem. - Ha most a gyerekek hazajöhetnek, akkor én miért nem maradhatok itthon? Miért nem megyek a többi gyerekkel együtt az iskolába?
- Az iskolában töltött két hét alatt feltérképezheted a kastélyt, az osztálytermeket, a klubhelyiségedet és nem utolsó sorban be is kell téged osztani, a hagyományról nyilván édesanyád beszámolt. Na de igyekezzünk, fél óra múlva indul a vonat - Sürgetett az igazgató. - Készen áll Miss Ivanov?